Régi tárgyak: a tintaitató

A töltőtollakat, tintás tollakat rég elfeledtük, legtöbben pedig nem is emlékszünk ilyen íróeszközre. Pedig nem mindig volt golyóstoll vagy netalán billentyűzet…

A tinta megjelenéséhez az ókorig kell visszamennünk. Nagyjából 5000 évvel ezelőtt Kínában kifejlesztették azt a tintát, amellyel kőnyomatot tudtak készíteni textíliákra. A középkori Európában már pergamenre írtak szintén tintával. A szerzetesek egy ideig a kínai tust használták a kódexekhez. Napjainkban a golyóstoll az elterjedt és ismert íróeszköz. A tintát többnyire már csak az írógépek vagy nyomtatók töltésére használják.

Édesapám gyakran mesélte nekem, hogy gyermekkorában madártollat hegyeztek ki, és azt mártogatták a tintába, hogy írni tudjanak. Viszont aki fogott a kezében valaha is olyan tollat, melyet tintába kellett mártogatni, az tudja, hogy olykor-olykor a tinta elcseppen, néha nagyobb „paca” keletkezik, ami csúfítja az írást. A lecseppent tintát ugyan nem lehetett eltüntetni, de itatóspapírral fel lehetett „törölni” oly módon, hogy az ne kenődjön el.

Ennek egyik eszköze volt a régi fa tapper, vagy tintafelitató, mely egykor az íróasztalok elengedhetetlen kelléke volt. Ez egy itatóspapírral bevont, hengeres felületű eszköz volt, mely könnyedén magába szívta a papíron éktelenkedő foltot.

A tintaitató készülhetett fából, és annak gömbölyített oldalát vonták be itatós papírral. A közepén felül általában egy gömb alakú fogantyú található. Felső és oldalsó része általában festett volt. Nem voltak ritkák a díszes darabok sem. Sötét – barna, fekete – alapra általában apró virágot, levélmintát festettek.

A tintaitatókat nemcsak fából készítették. Akadtak közöttük márvány felületű és szintén márvány fogógombbal ellátott darabok is.
Jómagam először egy múzeumi gyűjteményben láttam tintaitatót. Első alkalommal hirtelen nem is tudtam, mi célt szolgálhat az eszköz. Ma már büszkén mutatom a gyerekeknek is tárlatvezetés alkalmával ezt az érdekes és nem mindennapi tárgyat.

Gál Adél
Kárpátalja.ma