Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: magyar nyelv és irodalom szakos tanár
Kárpátalja településeinek ismeretében vannak még fehér foltjaim. Ezek közé tartozott egészen mostanáig Halábor. A Tisza-parti település valahogy eddig kikerült a látókörömből. Néhány napja azonban egy anyaországi gyermekcsoporttal ellátogattunk a községbe és annak általános iskolájába. Nagy-nagy szeretettel fogadtak bennünket. A gyerekek jól érezték magukat egymás társaságában: ismerkedtek, barátkoztak, közösen játszottak.
Eközben a csoport felnőtt kísérőivel bejártuk az iskola termeit, és a helyi pedagógusokkal beszélgettünk. Így ismerkedtem meg Rajó Eleonórával, aki 28 éve tanít magyar nyelv és irodalmat. Közel három évtizedes pedagógiai pályafutásáról, annak örömeiről és nehézségeiről beszélgettünk.
Ismerjük meg őt!
– Mondhatjuk, hogy az egész életed Haláboron élted le.
– Tősgyökeres halábori vagyok. Itt születtem és nőttem fel, s a ami napig itt élek. A szüleim munkásemberek voltak. Édesanyám a helyi óvodában dolgozott szakácsnőként, nagyon jól főzött. A testvérem elektroműszerész lett, ami jól mutatja, hogy a családunk inkább műszaki beállítottságú volt.
– Kivéve téged…
– Én más pályára készültem. Gyermekként varrónő akartam lenni, ám édesanyám lebeszélt róla. Azzal érvelt, hogy mivel mindig kitűnő tanuló voltam a halábori és a tiszacsomai iskolákban, nem görnyedhetek egész életemben a varrógép felett.
Mellette nagy hatással volt rám az általános iskolai magyar nyelv és irodalom szakos tanárnőm, Pilip Irén, aki biztatott, hogy tanuljak tovább.
– Hallgattál rájuk?
– Igen. Miután érettségi vizsgát tettem Tiszacsomán, jelentkeztem az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakjára. Elsőre nem vettek fel. A következő évi felvételiig a halábori óvodában vállaltam munkát nevelőként.
Másodjára már sikeresen bejutottam az egyetemre.
– Milyen emlékeket őrzöl azokról az évekről?
– Levelező tagozatra iratkoztam be, így a képzés hat éven át tartott. Akkoriban még többet kellett bejárnunk az egyetemre, mint a mai képzési rendszerben. Minden második hétvégénket Ungváron töltöttük. Tízen voltunk a csoportunkban. A tantárgyak közül a magyar nyelv állt hozzám közelebb. Az egyetemen Kótyuk István óráit szerettem a legjobban, ám szívesen hallgattam Gortvay Erzsébetet és Vaszócsik Verát is.
– A tanulás mellett mivel foglalkoztál?
– Rögtön munkába álltam a Badalói Általános Iskolában, ahol szervezőpedagógusként és magyartanárként dolgoztam. Később a Tiszacsomai Középiskolában helyezkedtem el. Közben férjhez mentem, és megszületett az első gyermekünk. A második már az egyetem befejezése után jött a világra. A fiainkkal otthon maradtam szülési szabadságon.
– Mikor kerültél a Halábori Általános Iskolába?
– 1992-ben nyílt meg az intézmény, három év múlva csatlakoztam a tanári karhoz. Azóta itt vagyok. Néhány éve elvállaltam a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) halábori elnökletét. Sokat köszönhetünk a szervezetnek. Minden évben kisegítő munkafüzeteket kapunk tőlük, melyek által könnyebb a gyerekeknek elsajátítani a tananyagot. Nyári táboroztatást biztosítanak a tanulóknak. Részt veszünk a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány tehetséggondozó programjában.
– Sohasem gondoltál arra, hogy valami mással foglalkozz, mint a tanítás?
– Nem. Pedig voltak nehezebb időszakok a pályám alatt, gondolok itt a ’90-es évekre, amikor sokszor még fizetést sem kaptunk. Inkább arra törekedtem, hogy a tanítás mellett olyan tevékenységet is folytassak, amiből meg lehet élni. Éveken át megrendelésre sütöttem tortákat, süteményeket. Vattacukrot készítő gépünkkel járjuk a falvakat. A férjem kőműves, kisebb megszakításokkal folyamatosan Magyarországon vállal munkát.
Az idősebb fiunk 27 éves és már nős. Autószereléssel foglalkozik. A kisebbik gyermekünk 21 éves, ő fogtechnikusként keresi a kenyerét. A barátnője pedig cukrász. Mindhármuknak a családi házunkban van a műhelyük.
– Voltak tanítványaid, akik szintén a magyartanári pályát választották?
– Igen. Az egyik halábori diákom, Tóth Enikő is magyar szakos pedagógus lett, most a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézetében tanít. Ez számomra nagyon jó érzés.
– Milyen tanárnak látod magad?
– Szigorú vagyok. A diákok hallgatnak rám. Ha belépek az osztályterembe, rend és csend fogad. Tudják, hogy nálam tisztának kell lennie a táblának, rajta a napi dátummal. Tehetséges tanulóink vannak, ám nincsenek könnyű helyzetben, hiszen nehéz bármilyen jövőképet eléjük állítani. Csak a pillanatnyi, gyors pénzkeresési lehetőséget látják, amellyel a külföldi munka kecsegteti őket, de nem fogják fel, hogy ez azzal jár, hogy nincsenek itthon a családdal. Osztályfőnökként próbálom azt sulykolni a tanítványaimba, hogy értéke van a tanulásnak és a tudásnak.
Sajnos megfigyelhető, hogy mind a helyesírása, mind a szövegértése romlott a gyerekeknek. Kevés a szókincsük. A kötelező olvasmányt sem akarják elolvasni.
– A tanóra mellett hogyan foglalkozol még velük?
– Drámakört vezetek. A gyerekek megtiszteltetésnek veszik, ha szerepelhetnek egy-egy darabban. Minden nemzeti ünnepre készülünk, megemlékezünk az édesanyákról is. Emellett paródiákat, bohózatokat adunk elő.
– Hogyan tudsz kikapcsolódni?
– Időnként egy-egy napra elutazunk a családdal a vásárosnaményi fürdőbe. Nemrég a KMPSZ szervezésében három napra eljutottam Egerbe. Nagy élményt jelentett számomra.
– Megfordult valaha a fejedben, hogy elmenj Kárpátaljáról?
– Sohasem gondoltam arra, hogy elhagyjam a szülőfalumat. Itt az emberek még összetartanak, segítik egymást. Ha szükségünk van valamire, csak átszólunk a szomszédnak. Nálunk a falubeliek még kiülnek a lócára beszélgetni. Az utóbbi években azért érezhető a változás: sokan külföldön vannak, az emberek pedig lassan eltávolodnak egymástól.
A férjemmel mi arra szántuk az életünket, hogy a gyermekeinknek jobb sora legyen.
– Isten áldását kívánom rátok! Köszönöm a beszélgetést!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma